srecorder • 1 nap
Ezzel a hellyel is szemeztem már sokszor, csak azért nem mentem el eddig, merthogy csaknem a semmi közepén található. Meg lehet közelíteni tömegközlekedéssel, de az állomástól sokat kell gyalogolni, így mindig elhalasztottam az idevaló kirándulásomat. Egyik hétköznap viszonylag szabad voltam, így aztán ebéd után elindultam kocsival.
A hely egyébként tényleg a semmi közepén van, pontosabban egy kis völgyben. Az odaúton elmentem egy leginkább római vízvezetékhez hasonlító híd alatt. A támpillérek irtó magasak voltak. Aztán néhány legelésző ökröt láttam. De nem akármilyet, ezek helyi jószágok voltak. Jópofán néznek ki a hosszú, barna szőrükkel és hatalmas szarvukkal. Aztán feltűnt a hajdani várfal egyetlen megmaradt épülete, az erődített kapu. Igen impozáns látvány!
Az egykori várkapu
Mint kiderült a helynek valamiféle szerződése van az English Heritage-dzsel, ami azt jelentette, hogy kedvezménnyel mehettem be. Elsőként madárijesztőket néztem. Valamilyen 100 éves jubileumra készítették őket (a hölgy mondta, de nem értettem pontosan az apropót, mert mögöttem egy gyerekes család állt a sorban és elég hangosak voltak a lurkók). Némelyik madárijesztő nagyon jópofa és ötletes volt.
Néhány madárijesztő
Ezt követően a St. Botolph templomot néztem meg (A szent egyébként az egyik legrégibb angol szent, valamikor 680-ban halt meg és többek között az utazók védőszentje). Helyes pici templomocska, semmi különleges nem volt benne.
St. Botolph templom
A templomot követően megcsodáltam két hatalmas cédrust, amik az épület mellett állnak. Tényleg elképesztő méretük volt!
Ezután a Világ kertbe mentem. Egy kis területre összehordtak a világ minden tájáról mindenféle növényt. Kis szigetecskéket hoztak létre a sétautak között, ahová egy-egy kontinens növényeit ültették. Érdekes volt, de számomra egy kicsit túl zsúfolt. Pontosabban egy-egy szigetecske meglehetősen zsúfolt volt, kissé elhanyagolt, és így sokszor nem is igazán lehetett felfedezni az igazán érdekes, különleges látnivalót. De tetszett nagyon a bambuszból készült kis alagút, illetve megnézhettem a világ legveszélyesebbnek tartott növényét. Egy ausztrál, meglehetősen ártalmatlannak kinéző leveles növény volt. Mint kiderült a levelek csalánszőrrel borítottak, és ha az ember megfogja őket, akkor égető, viszkető érzést okoz, amely akár 9 hónapig is eltarthat.
A kerthez tartozott néhány üvegház is, itt láthattam életem első lótusz virágát, illetve a kaktuszházban elcsíptem még néhány virágzó kaktuszt is.
Miután keresztül-kasul bejártam a kertet, megnéztem a kastélyt is, amelyet 1497 óta ugyanaz a család lakja (ma is itt laknak, ez az ország legrégebben ugyanannak a családnak a tulajdonában álló magánkastélya).
A kastély
Igazából nem sok mindent mutattak meg belőle. Csak a nagy csarnok (semmi különleges), a könyvtár hatalmas kandallóval és régi könyvekkel (na, ez tetszett, de azért nem volt valami hatalmas), az emeleten található ebédlő (sötétbarnára pácolt falborítás és csodaszép, boltíves mennyezet), egy hálószoba és egy pici sarokszoba (párnázott ablakpárkánnyal, ahol nagyon el tudnám képzelni, hogy ott olvasgassak) látogatható. A fényképezés tilos volt, amire több helyen felhívták a látogatók figyelmét.
Ezt követően még egy kicsit bóklásztam a kertben, majd hazaindultam. A korábban begyűjtött tyúkszemem igencsak el kezdett fájni, szóval nem sok kedvem volt a további sétához.
